Az ajánlót írta: Sutáné Csulik Andrea. Szerző: Dániel András; Budapest: Pozsonyi Pagony Kiadó, 2017.


A történet a hét már jól ismert kufli felvonultatásával kezdődik: Hilda, Valér, Bélabá, Fityirc, Zödön, Pofánka és Titusz nem sokat változtak. Még mindig sok mindenre hasonlítanak és semmire sem. Még mindig szeretnek heverészni és ugrándozni és még mindig egy kupac oldalába ásott üregekben laktak az elhagyatott réten, amire egy nagy vihar elől menekülve találtak rá. Itt is két mese van egy kötetben. Az első történetben itt is az eső motívuma kerül középpontba: az esőre elaludni, főként egy jó esős mesére nagyon hangulatos, de ez az eső a mesében nem áll el, veszélybe sorolva ezzel a kuflikupacot és lakóit. Az alsóbb üregek lassan elkezdenek megtelni vízzel, így amikor Pofánka ürege körül csoportosulnak mind a heten, a kuflik úgy döntenek, útra kelnek és keresnek maguknak egy szárazabb helyet. A rét többi lakosával együtt evezni kezdenek, de kiderül, hogy csak egy dugaszt kell kihúzni a rét aljából, akárcsak egy kádból, ahhoz, hogy a víz eltűnjön. Találkozunk fura csónakokkal, vicces kitalált lényekkel. A legjobb érzés az, amit az ember akkor érez, ha senki nem talált rá. Bélabá is hasonlóan jár a történetben. Ő az egyetlen, aki nem tud elbújni, aztán meg olyan jó helyet talál, hogy álomba is szenderül várakozás közben és csak a horkolás hangja vezetik el barátait hozzá. Régi ismerősként köszönthetjük a beszólogatós varázsgombát is. Rengetegszer előfordul, hogy a képek adják a csattanót, és a könyv legviccesebb részét is épp egy kép meséli el nekünk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük